Megérte? Feltétlenül!

Teljesen hétköznapi történet. Bárkivel megtörténhet. Párkapcsolati válságba keveredtem, és szembe kellett néznem azzal, hogy boldogtalan vagyok és csak morzsolom a napokat egyiket a másik után és nem látok esélyt arra, hogy bármi is változzon. A külső szemlélők szemében álompár voltunk. Jól megvoltunk, ritkán vagy alig veszekedtünk, jó anyagi körülmények között éltünk, utaztunk, megszokott baráti táraságba jártunk. Mindeközben én úgy éreztem, hogy nincs semmi értelme a létezésemnek, egy érzelmi sivatagban élek, és ha így folytatom - érzelmileg - hamarosan szomjan pusztulok.

Egyszer amikor elég bátorságot gyűjtöttem, hogy szembe nézzek mindazzal amit éreztem, feltettem magamnak két kérdést.

• így akarom-e leélni az életem hátralévő 30 évét?
• megtettem-e minden tőlem telhetőt annak érdekében, hogy ezt a kapcsolatot a jelenleginél működőképesebb és számomra kiteljesítőbb állapotba hozzam?

Nulla másodperc alatt megérkezett a válasz. Nem, nem akarok így élni még 30 évig. Igen, megtettem minden tőlem telhetőt.

Akkor pedig nincs más hátra, mint előre. Nem maradt más, mint összeszedni a bátorságomat, és változtatni.

És itt kezdődött el a jelenlegi életem.

Az első néhány hónap a túlélésről szólt. A szakítás utáni túlélésről. Hiába én voltam a változtató fél, nekem is pont akkora trauma volt a kapcsolat vége, mint annak aki maradt. Rajtam ugyanúgy átrobogott az a vonat mint a másikon, és hiába én költöztem el, ugyanúgy ott ültem az életem romjain mint a másik, és próbáltam összekanalazni magam.

A következő időszak arról szólt, hogy valahogy stabilizáljam magam, …. feltápászkodtam, leporoltam a térdeimet, …. ott álltam még mindig rogyadozó lábakkal …körülnéztem, számba vettem a veszteségeimet, a sérüléseket amik voltak a lelkemen és megpróbáltam valamilyen irányt keresni… De még ekkor is csak arról szóltak a mindennapok, hogy bal láb - jobb láb, bal láb - jobb láb, egy-egy lépést előre.

Azt még nem is pontosan tudtam merre van az előre, csak azt tudtam, hogy merre van a hátra, amerre biztosan nem megyek.

Szerintem ekkor érdemes önmagunk felé fordulni, és elkezdeni olyan belső munkákat, amelyek segítenek megszabadulni a régi berögzült mintáktól, szokásoktól, gondolatoktól és minden olyan múltbéli ragadványtól, ami miatt oda keveredtünk, ahonnan épp csak kiszabadultunk.…

Miért érdemes ezt megtenni? Mert ha nem folytatunk belső tisztító munkát, akkor nagy eséllyel egy másik kapcsolatban, egy másik helyzetben, egy másik emberrel minden ugyanúgy vissza fog köszönni, mint eddig. Sokan tapasztaltuk azt, hogy újra, meg újra, belelépünk ugyanabba a helyzetbe, apró különbségek persze vannak… de a lényeg alig változik.

Vannak élethelyzetek, amibe az ember egyszerűen belekeveredik. Nem ő választja szándékosan ezt, de olyan mintha a tálcán, amit az élet odakínál, vagy amihez oda enged, nem lenne más. Lehet, hogy van másik tálca, de azon is mindig ugyanaz van. Állsz, nézel és nem érted, hogy már megint ugyanaz a szar van. Kicsit más a színe, kicsit más az állaga, de pont akkora szarkupac mint az előző volt.

Akkor és ott, amikor a térdem épp hogy csak leporoltam ezekről semmit nem tudtam. Egy valamit tudtam biztosan, hogy valami mást szeretnék. Valami minőségi változást. Ezért aztán elkezdtem keresgélni, és dolgokat kipróbálni.

Mint már mondtam korábban, nekem nem használtak a mantrák, a meditációk, a rengeteg könyv, amit olvastam, a megnézett youtube videok arról, hogy milyennek kellene lennem, a "szakemberek" beszélgetései arról, hogy mikor vagy "normális" és a legújabb varázsszó az önismeret sem. Természetesen mindegyiknek volt haszna, és fontos lépcsőt képviseltek, sok-sok információt adtak, fontos volt a megértés.

Csakhogy!! Hiába értettem meg az adott dolgot, attól én még másként működöm. Gyárilag. Akarok én nem sírni, ha az elvesztett szerelmemre gondolok, de hiába akarok, ha eszembe jut összefacsarodik a szívem és könnyes lesz a szemem. Akarok én türelmes lenni ha valaki nem végzi el a rábízott munkát határidőre, csak nem tudok. Nem vagyok rá képes, elönt a harci ideg és kiabálok. Akarok én nem görcsbe rándult gyomorral kiállni 100 ember elé beszédet mondani, csakhogy nem vagyok rá képes, mert ha oda állok görcsbe rándul a gyomrom. Akár akarom, akár nem.

Nekem az volt az elsődleges tapasztalatom, hogy hiába értettem meg amit mondanak, javasolnak, helyesnek tartanak, ha egyszerűen nem megy. Hiába akarok dolgokat megtenni ha nem vagyok rá képes. Valami miatt nem megy. Bárhogy akarom. Eldöntöm, elhatározom, rákészülök, majd az adott pillanatban ezek az elhatározások huss elszállnak... és ott marad helyettük az ami eddig történt. Sírás, türelmetlenség, gyomorgörcs.

Az volt a szerencsém, hogy olyan Segítővel találkoztam, akinek voltak megoldó kulcsai az ilyen helyzetekre. Aki végigvezetett egy olyan akkor még kevesek által ismert és használt ösvényen, ahol nem azt néztük meg, hogy milyennek kellene lennem ahhoz hogy "normális" legyek, hanem azt, hogy mibe vagyok belegabalyodva, mi okoz gondot, hol vagyok elakadva, hol vannak lelki fájdalmaim, hol vannak elfojtások, hol vannak konfliktusok mélyen elásódva a tudattalanomban.

Először nem tudtam mi történik, csak a hit és a bizalom volt meg bennem feltétlenül, hogy amit csinálunk az jó lesz. Majd az idő előrehaladtával megtapasztaltam ezeknek az oldásoknak a pozitív hatásait.

Ma már nem csak hiszem, de a saját tapasztalataim alapján pontosan tudom, hogy ha leoldjuk a bennünket korlátozó tartalmakat, akkor elérhetővé válik számunkra az a saját belső bölcsességünk aki és ami átvisz minket az életünk nehézségein.

Nekem a SzomatoDráma, a családállítás, az egyéb képviseleti állítások és a mélyen ellazult állapotban végzett belső képekkel való munka együttese segített. Ezek így együtt. Mixben. E módszerek mindegyike képes arra, hogy a tudatos tudatnál mélyebb rétegekben lévő tartalmakat láthatóvá tegye, és megfelelő segítő közreműködésével oldja. Mindegyik módszer tud valamit kicsit jobban, hatékonyabban, mint a másik. Ezekkel egymást kiegészítve így együtt, én tulajdonképpen valamennyi felmerült "ügyemben" képes voltam és képes vagyok pozitív változást és transzformációt elérni.

Emellett azonban talán a legfontosabb, hogy van egy segítőm, mentorom. Ő a mai napig megvan. Rendszeresen találkozom vele, Ő szavak nélkül is arra ösztönöz, hogy haladjak. Előre. Felfelé.

A másik fontos dolog, hogy elszánt vagyok. Nagyon erős a belső hajtóerőm.

Emlékeztek, egyszer azt írtam valahol, hogy addig megyek, amíg el nem érem a vágyott állapotot. Most még talán elszántabb vagyok, mint valaha voltam. Miért? Mert most már pontosan érzem a különbséget a között, amikor szarul vagyok és a között, amikor jól vagyok. Mert most már tudom milyen Jól lenni :)) És ha ebből kizökkenek, akkor azt nagyon gyorsan észre veszem és el kezdem keresni a kizökkentő okokat, a belső rendezetlen tartalmat és kíméletlenül nekiállok és rendbe teszem. Hogy ne zavarja a köreimet :)) Mert az igen jó érzés, amikor jól vagyok. :))

Mi az, amit kaptam? Ami e folyamatok végén most van? A legfontosabb a belső béke, a szilárd belső énerő, az önazonosság. A rend bennem. Az, hogy magamban otthon vagyok. És ez jó.

És így a végén… biztosan megkérdezed, hogy mennyi időbe telt mindez? Hát, nem fogok hazudni. Nekem kb. 8-10 év volt, átlagosan havonta legalább egy alkalom, volt amikor több, de volt amikor épp nem volt semmi "csak" integrálódott a korábban feldolgozott tartalom.

Megérte-e? Feltétlenül!! Hogy újra kezdeném-e? Gondolkodás nélkül!! Csak nem 50 évesen, hanem sokkal-sokkal korábban.

Az életet, és az élet akadályait nem lehet megúszni, csak egyáltalán nem mindegy hogy mi milyen állapotban vagyunk akadályfutás közben.

Ui: Járunk kozmetikushoz, hogy a bőrünk szép legyen. Járunk műkörmöshöz, hogy a körmünk szép legyen. Járunk jógára, tornázni, futni hogy a testünk jó kondícióban legyen. És vajon törődünk-e azzal, hogy a lelkünk? aki mindent irányít, hogy ő is jól legyen?