A sérülésekkel kapcsolatos első igazán átütő találkozásom  

Lise Bourbeau Az öt sérülés 

című könyvének elolvasásakor volt. A következőket írja. 

(Olvasási idő: 3 perc)

"A belső sérülést egy olyan, a kezeden lévő sebhez hasonlíthatjuk, mely már régóta létezik, de te nem figyelsz rá, és elmulasztottad begyógyítani. Inkább úgy döntöttél, hogy leragasztod egy tapasszal, hogy ne lásd. Ez a tapasz a maszk megfelelője. (én is sokszor fogom használni a maszk, fátyol, páncél, álarc megnevezéseket, úgyhogy tudni fogod, hogy olyankor erre gondolok, szerk. megjegyzése) Azt hitted, hogy ezzel úgy tehetsz majd, mintha nem is lennél megsérülve. Tényleg azt gondolod, hogy ez a megoldás? Természetesen nem ! Ezt jól tudjuk mind, de az egó nem tudja. Ez is az egó egyik eszköze, hogy kicselezzen minket. Térjünk vissza a példára. Tegyük fel, hogy valahányszor valaki megérinti a kezedet, noha védi a tapasz, nagyon fájni kezd a sebed. Képzelheted, hogy meglepődik, aki szeretetből kézen fog, mire te felkiáltasz: "Au! Ez nagyon fáj!" Valóban fájdalmat akart-e neked okozni ez az ember? Nem, mert azért szenvedsz az érintésétől, mert úgy döntöttél, hogy nem foglalkozol a sérüléseddel."

Mi okozhat sérülést?

Tulajdonképpen bármi, amikor valaki, akár akaratlanul is (meg)bántott... amikor úgy érezted, hogy lelken rúgtak, megaláztak, nem értettek meg, nem törődtek veled, nem fogadtak el és még sorolhatnám. Egyedül maradtál ezzel a fájdalmaddal és nem tudtad úgy feldogozni, feloldani, hogy ne hagyjon benned nyomot. Ez a fájó érzés ott maradt benned. Te pedig hogy ezt csillapítsd, fogtad és leragasztottad a "nem foglalkozom vele", "inkább elfelejtem", "inkább elásom akkora szégyen" stb. stb. tapasszal. Majd a biztonság kedvéért, a hasonló helyzetek elkerülése érdekében az önvédelemre is felfegyverkeztél, páncéllal, tüskékkel, álarcokkal és egyéb védelmi mechanizmusokkal. 

Hogy néz ez ki a valóságban?

Emlékszem hatodik vagy hetedik osztályban a fizika órán mondtam valamit, amire a többiek felröhögtek és azzal csúfoltak, hogy mekkora hülyeség az már. Ott mindenki előtt megszégyenültem és napokig kísértett hogy én egy béna lúzer vagyok, aki a világ legegyszerűbb dolgát sem tudja. 

Azokban a napokban megfogadtam, hogy ez soha többé nem fordulhat elő.  

Én nem vagyok egy béna lúzer..... és ezzel el is kezdődött Emília megszületése. (Ezt akkor én még nem tudtam, csak pár évvel ezelőtt az egyik imagináció során találkoztunk össze, Emília és Én, és idéződött fel az az esemény ami az Ő életre hívását aktiválta. Emília megtalálás történetét egyszer majd megírom) Első lettem a középiskolában, jó eredménnyel végeztem a főiskolát, a munkámban egyik szakmai siker a másik után, egyre feljebb és feljebb ....sikeres vezető voltam.. és közben nem is vettem észre, hogy az az álarc (az a részem Emília), amit(akit) a megszégyenülés ellen létrehoztam már eggyé vált velem. Önálló életre kelt, és gyakran már esze ágában sem volt együttműködni velem (mert ő majd jobban tudja, hogy mi a jó nekem)

Pedig, a valóságban ott az álarc alatt (Emília által védve), soha senkinek be nem vallottan (még magamnak sem, mert hogy nem is tudtam róla), végig ott lakott bennem valaki, aki rettegett attól, hogy megszégyenül mindenki előtt.

Gondolj bele, hány és hány ehhez hasonló, vagy ennél cifrább bántás ér bennünket az életben, amit magunkba zárva titokban őrizgetünk, soha nem mondjuk el senkinek, és amíg el nem kezdünk vele foglalkozni sokszor mi magunk sem eszmélünk rá, hogy az a történet ott, egy sérülés volt.

Nem tudjuk, nem látjuk, nem ismerjük fel hogy mi történt, csak együtt élünk velük, és az elfedésükre létrehozott védelmi mechanizmusainkkal ezért kb. úgy nézünk ki mint a lenti nagyon cuki sün. Nagyon cuki, de sün. Ha hozzáérsz összegömbölyödik, védelmi pozícióba vágja magát és szúr.