Mit jelent számomra a tudatosság

Azt, hogy odafigyelek, tudatos vagyok rá, hogy mi történik bennem. Hogyan reagálok dolgokra? Gondot fordítok arra, hogy ráfigyeljek, észre vegyem, megnézzem hogyan reagálok? van-e fájdalom a reakcióm mögött? Magamra vagyok tudatos. A cselekedeteimre, a reakcióimra. Észre veszem őket megvizsgálom és ha szükséges lélekmunkálkodom rajta.

(Olvasási idő: 3 perc)

Hogyan történik ez a gyakorlatban? Ér valamilyen, számomra negatív történés. Pl. találkozóm van valakivel üzleti ügyben, ismerem az embert rég óta, tudom milyen, milyen a modora, de amikor találkozunk akkora hólyagként viselkedik, és olyan fensőbbséges, olyan kioktató, hogy megáll bennem a kés és legszívesebben felkelnék az asztaltól és ráborítanám. De nem teszem meg.

Viszont cserébe görcsbe rándul a gyomrom, totál dühös leszek, és én is elkezdek utálatos lenni, hangosabban beszélek, letorkollom, beszólogatok vagy csak csendben hallgatom de közben magamban válogatott módokon kinyírom.

Hol kapcsolhat be a tudatosság? Jó esetben a legelején, amikor észreveszem, hogy görcsbe ugrott a gyomrom, a torkának ugranék, de észreveszem, és leállítom magam, és kellő udvariassággal oldom meg az ügyet, függetlenül attól hogy a másik fél mekkora köcsög.

A kérdés az, hogy vajon 2 napig még dödögök-e rajta, hogy mekkora hülye már az az ember? 

Mert, ha igen, akkor az az ügy magamban biztosan nincs megoldva. Hiszen ugyan, nem állítottam belé a nagykést, elfedtem egy társadalmilag megfelelő viselkedéssel, de két napom mégiscsak elment azzal, hogy magamban változatos módokon kinyírtam amiért úgy viselkedett velem ahogy, és hosszasan kitárgyaltam magamban, hogy hogy lehet már valaki ekkora hülye. stb. stb. stb.

Szóval az van, hogy bár látszólag nagyon kulturáltan kezeltem a dolgot, a felszín alatt bennem az még teljesen rendezetlen. Valószínűleg lakik ott belül valaki, aki ebben az ügyben abszolút sértettként van jelen, és folyamatosan mérgelődik a fejemben és mondja magáét még két napig. 

Hol van itt a tudatosság? Ott, hogy észreveszem hogy ez történik.

Észreveszem, hogy valaki bennem meg van bántódva. 

Ha az a valaki bennem, rendben lenne, akkor észre sem venném, hogy a másik mekkora hólyag. Illetve észre venném, csak nem lenne rám hatással.

Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert a közelmúltban egy nyaralás alkalmával volt a társaságunkban egy férfi, aki a saját bevallása szerint is goromba. Ez alatt azt értem, hogy nem válogatta meg, hogy vajon sértő-e, bántó-e amit mond, hanem válogatás nélkül kiszaladt belőle minden amit gondolt. Beszélgettünk, és az egyik mondatában közölte, hogy öreg vagyok. (Ami igaz, ha az ő szemszögéből nézzük, mert jóval fiatalabb volt nálam, de egy 60+ nőnek nem mindig könnyű ezt sértődés nélkül venni.)  

Majd beszélgettünk tovább és egy másik témában (nevezetesen, hogy gluténmentes ételt kértem) azt mondta, hogy "... pedig normálisnak látszol". Ennek a mondatnak is volt valami féle éle ami ugyancsak lehetett volna megbántódásra okot adó, de én elintéztem annyival, hogy mosolyogva azt mondtam, "igyekszem palástolni, hogy nem vagyok normális".

Nem zavart.  Egyik sem. Egyáltalán. Még a leghalványabb vegetatív választ sem adta a testem, és a lelkemet sem rázta meg. Folytattuk a beszélgetést, mert a megjegyzései egyszerűen lecsúsztak rólam. Nem érte el az inger küszöbömet egyik sem. 

Később amikor magamban végig gondoltam ami történt, örömmel állapítottam meg, hogy ezekkel a témákkal rendben vagyok. Ugyanis az, hogy a másik goromba, illetlen, bántó az nem az én gondom. 

Ha nincs rajtam sérült felület amin megakadnának a bántó szavak, ha nincs bennem senki akinek az ő szavai fájnának, akkor az elhangzott megjegyzések, csak szavak.

Visszatérve a tudatosságra. Ha észreveszem, hogy meg vagyok érintődve, akkor már csak a saját döntésem választ el attól, hogy tegyek valamit a változás érdekében.

Érdemes megkérdezni, hogy ki az, akinek ez fáj bennem? Érdemes megszólaltatni azokat a részeinket, akik egy-egy ilyen alkalommal a bennünk lévő meggyógyítatlan lelki sérülések mögött hangosan segítségért kiáltanak. Persze a maguk módján. A mi dolgunk, hogy megtanuljuk ezt meghallani, és ha tehetjük a segítségükre sietni. Hiszen ez is mi vagyunk.

Ahhoz, hogy megtanuljak magamban otthon és jól lenni, fontos lépések voltak, hogy megkeressem és meggyógyítsam lelkem fájó sebeit, azokat a részeimet akik a sérülések mögött sokszor és hangosan segítségért kiáltoztak.