Lány piros papucsban

Sok nő és férfi hordozza magában a régmúlt generációk kitagadott, megtagadott, eltagadott, kirekesztett tagjainak traumáját, energiáját. Vagyunk sokan, akik úgy döntöttünk, hogy nem állunk be a sorba. Nem fogadjuk el a ránk kiszabott kereteket, megtörjük a begyökeresedett rendet, felhúzzuk a piros papucsot, még ha ki is tagad a világ érte.

(Olvasási idő: 4 perc)

A történet előzménye a bal vállam fájdalma. Sokat kínlódtam a bal vállammal. Látszólag minden ok nélkül ( persze nem!!) elkezdett fájni a bal vállam, annyira, hogy a végén konkrétan a befagyott váll szindróma minden tünete rajtam volt, egész pontosan a melltartó pántomat nem tudtam hátul bekapcsolni, annyira lemerevedett a bal vállam. 

Kb. egy éves munkámba telt mire annyira helyre tudtam hozni, hogy már nem fájt (nagyon), és valamelyes elértem a hátam közepét is. Az alábbi történet is ehhez kapcsolódik, melynek kiinduló pontja a bal váll fájdalma volt. Arra voltunk kíváncsiak ki, vagy mi vár feloldozásra már oly nagyon, hogy ilyen erős fájdalommal kell jeleznie, itt vagyok! Törődj velem is végre.

A csuklómnál kapaszkodik egy arctalan sötét ruha, van benne valaki, csak nem látom pontosan az arcát. Kicsit olyan mintha egy parasztasszony lenne fekete kendőben, nagy fekete szoknyában, tudod amiben régen jártak a falusi asszonyok, olyan sok alsószoknyás több rétegű nagy fekete szoknya. Ő fogja a csuklómat, és azt mondja nem mehetek el mert rendezetlen vagyok. Nem mehetek el mert rendezetlen vagyok.

Az én csuklómat, fogja, aki egy lány vagyok, fiatal, már nem gyerek, de még nem is teljesen felnőtt. Olyan ez a lány, mintha valami kitagadott lenne. Áll e mellett a lány mellett egy férfi is, olyan mint egy apa figura, mintha egy nagypapa lenne, paraszt ember rámás csizmában, nadrágban, kalapban. (sírok ahogy látom ezt a képet)… és azt mondja: "Nem vagy a lányom!!"

Szégyen. Szégyen kapcsolódik ehhez a lányhoz, aki kitagadott, megtagadott.

Sorsközösséget érzek vele. Nem sajnálat van bennem vele kapcsolatban, nem részvét, hanem inkább valamiféle büszkeség, a bátorságának a méltatása … ( sírva mindeközben) meg a fájdalmának, a büszke fájdalmának a méltatása. Iszonyú energiáját emészti fel, hogy tartsa magát… és mérhetetlen fájdalom, hogy az övéi kitagadták, vagy megtagadták. Nem látom mi miatt, de talán ez nem is fontos. Érzem azt ami belőle árad.

Feléje fordulok a mostani énemmel, megérintem a vállcsúcsát (ami akkor nekem is fájt). Elmondom neki, hogy látom a büszkeségét, az erejét, a fájdalmát…. zokogva a nyakamba omlik, és azt mondja… "Köszönöm, hogy visszajöttél értem!"... mert én vagyok az egyetlen, aki feléjre fordultam, mindenki más elfordult tőle és megtagadta …. áll előttem, toppant egyet a lábával és azt mondja:

"Nekem itt helyem van!! Menjen mindenki a fenébe!!"

Ettől az önmagáért való kiállástól kivirágzott a ruhája, lett belőle egy olyan ruha mint régen a paraszt menyasszonyoknak volt. Kézzel hímzett kötény van rajta, fehér díszes pruszlik, piros szalag a hajában, és azt mondja:

"Nem érdekel hogy mit kárálnak össze ezek a varjak." 

Végigvonul egy régi-régi falun, ahol az öregasszonyok, meg az öregemberek állnak fekete varjakként sorban a kapuk mellet… ő meg … (figyelem őt sírva )… csípőre tett kézzel, piros papucsban, piros szalaggal a hajában, felemelt fejjel végigvonul a falu hosszában, és azt mondja:

"Nem érdekeltek ti engem!"

Engem, miközben figyelem őt mérhetetlen erő, bátorság, büszkeség ját át. Érzem a hajamban a piros szalagot, érzem a lábamon a piros papucsot, érzem magamban mindazt az erőt, belső tartást, ami büszkeségként jelenik meg. Vagyok, aki vagyok !!

A falu végén várja őt egy fiú egy szekérrel, két ló van eléje fogva. Várja ezt a lányt, hogy végigvonuljon ezen a falun és maga mögött hagyja annak a sötétségét, azokat a varjakat a kerítéseken. Együtt elmennek valahová új életet kezdeni, ahol nincsenek varjak, nincs sötétség, ahol szabad nekik egy pár lenni, mert ott már nem tiltja, nem rosszalja senki. Felül ez a lány erre a kocsira, hátralebbenti a haját… megrántja a vállát.. és bemutat nekik… tudod… azzal az egyezményes jellel :))

Sok nő és férfi hordozza magában a régmúlt generációk kitagadott, megtagadott, eltagadott, kirekesztett tagjainak traumáját, energiáját, ami így-úgy-amúgy de megmutatkozik a mi életünkben is.  Vagyunk sokan, akik úgy döntöttünk, hogy nem állunk be a sorba. Nem fogadjuk el a ránk szabott kereteket, megtörjük a begyökeresedett rendet, felhúzzuk a piros papucsot, még ha ki is tagad a világ érte. 

Ám hiába az erő, a bátorság, a büszkeség, a fájdalom ott lapul minden kitagadott piros papucsos lány szívében, míg meg nem találja az övéit.

Ez a lány a piros papucsban csak arra várt, hogy valaki visszajöjjön érte, és azt mondja akár csak egy öleléssel is, hogy elfogadlak Téged. Téged akit kitagadtak. Helyed van bennem. 

Ami a fájdalmat okozta: kitagadás, megtagadás, kirekesztés azért ami, azért aki vagy. (...és nem feltétlenül ebben az életedben, lehet transzgenerációs minta is... ) Lehet benned erő, büszkeség, képesség a kitagadás elviselésére, de az, hogy azok, akikhez tartozol kivetnek maguk közül, nagyon fájdalmas. Mert így nem tartozol sehová.

Ami a gyógyulást hozta: Visszamentem érte és magamhoz öleltem. Én. Mert ezzel volt valaki az övéi közül aki oda ment hozzá, a kitagadotthoz, és azt közvetítette feléje, hogy itt vagyok, veled vagyok, elfogadlak, szeretlek, hozzám tartozol. 

Nagyon fontos az, hogy mindenki aki bennünk lakik, gyógyulásra és elfogadásra leljen, visszataláljon hozzánk, és az egységünk részeként megtalálja a helyét és a szerepét bennünk. Így találunk vissza önmagunkhoz, így talál vissza hozzánk mindenki, aki mi vagyunk. Így leszünk egységben önmagunkkal. Ez az, az út, ami az önazonossághoz, a belső békéhez és énerőhöz vezet..