Ősök engedélye

Mert az ősök bennünk élnek

Családállítás. Témája a párkapcsolat, és/vagy annak hiánya. 

(Olvasási idő: 3 perc)

Már több írásban is olvashattátok, hogy hosszabb ideje "nem kért" része az életemnek az egyedüllét. Nem kértem, de kaptam. Már megtanultam vele együtt élni, de ez nem jelenti azt, hogy ne próbálnék meg minden lehetséges módon változtatni rajta. A minden lehetséges mód az én életemben nem azt jelenti, hogy minden online társkeresőn regisztrálva vagyok és boldog - boldogtalanban a reménybeli nagy Ő-t látom, hanem azt, hogy a tudattalan tartományaimban kutatom azokat az elakadásokat, amik miatt ez az állapot van. Mélyen hiszek abban, hogy valahol a láthatatlanban van egy-vagy több elakadás, ami ennek a megváltozását gátolja. 

Voltam már családállításon. Többször is, de azt is tudom már, hogy ahogy haladunk az önismeretben a blokkjaink oldásában előre, úgy bizonyos témákat újra és újra elő kell venni, vagy előjönnek maguktól, hogy annak az ügynek egy - a korábbinál - mélyebb rétegben megbúvó dolgával foglalkozzunk. Ezért aztán újra elővettem az egyedül vagyok és nem értem miért kérdéskört.

Az állítás kezdetén a vezető az kérte soroljam fel az életem legjelentősebb férfi szereplőit, szerelmeket, társakat, férjeket. Hat férfi sorakozott fel, az életemben való jelenlétük időrendi sorrendjében, egymás mögött. A vezető arra volt kíváncsi hogyan viszonyulnak hozzám, és én, mármint a képviselőm hogyan viszonyul hozzájuk. Ami érdekes volt, hogy a férfiak (képviselői) még most is, sok-sok év távlatából azzal a fő tartalommal közeledtek felém, ami anno őket meghatározta a hozzám való viszonyulásukban. De ami ennél sokkal fontosabb volt, hogy az én képviselőm azt mondta, hogy én nem titeket akarlak. Én már valami mást akarok, nem azt amit ti adni tudtok.

Majd pedig ezek a férfiak "átlényegültek" az apai ősökké, azaz apává, apai nagypapává, apai dédnagypapává, apai üknagypapává, és így tovább hatod íziglen visszamenőleg, majd megjelenítődtek a képviselőkön keresztül e férfiak feleségei. És e feleségek elmondták, hogyan bánt velük az ő férjük, hogyan érezték magukat e házasságban, hogyan érezték magukat feleségként, nőként.  Volt aki csodálta az ő férjét, annak ellenére, hogy az nem volt sem hűséges, sem méltó erre a csodálatra. Rajta kívül valamennyien sírtak, zokogtak, szégyenkeztek az elnyomásukat, a kiszolgáltatottságukat, a kihasználtságukat, a megbecsültségük hiányát hangosították ki. Volt aki azért szégyellte magát, mert az egész világ előtt eljátszotta, hogy milyen áldott jó ember az ő férje, aki pedig titokban verte, megalázta, használta és kihasználta. Ezt tették velük az ő férjeik. 

Az oldási folyamat részeként ezek az apai ágon lévő Ős Anyák egyesével - már nekem - a szemebe nézve, a kezemet a két kezükbe fogva könnyek között "engedték meg" hogy már NE kövessem az ő útjukat NE folytassam a hagyatékukat, Ne szenvedjem el a párkapcsolataimban azokat a szenvedéseket amik az ő életüket megkeserítették. Ugyanakkor e megengedő "rítus keretében" felruháztak mindazzal az erővel, amivel ők képesek voltak a sorsukat elviselni és a maguk módján túlélni. Nekem adták mindazt az erőt, amit jól használva boldogító tartalommal tölthetem ki az életem.

Katartikus élmény volt. Érezni ezeknek az Ős Anyáknak a szeretetét, erejét, megengedését, hogy legyen erőm kilépni abból a szenvedés mintából, ami az ő vérükkel az én vérem részévé vált. 

Látnunk kell, hogy az ő múltjuk a mi jelenünk is egyben. Akarjuk, nem akarjuk, de így van. Anélkül, hogy tételesen felsorolnám, valamennyi Ős Anyám sérelme és fájdalma ismerős volt nekem, mert így vagy úgy megjelentek az életemben. Az ő egykori érzéseik, az én mai érzéseim is. Ettől szabadulni, úgy vélem csak így lehet. Ha nem élem át, nem is tűnik fel. Minden mondata, minden mozzanata ismerős volt, mert az én részem is.

Sokat segített ez a nap. Megszabadulni a generációs terhektől, letenni azt, és erőforrást kovácsolni az erőből, ami ott volt ezekben az erős asszonyokban. 

Én más utat választottam már a születésemkor. Egészen kicsi voltam emlékszem, amikor már kimondtam - no nem hangosan, hanem csak magamnak -, hogy én soha nem akarok férjhez menni. Mondtam ezt ki akkor, amikor még minden kislány menyasszony akart lenni. A lélek fiatalon még nagyon bölcs - még emlékszik arra milyen céllal érkezett. Valahol mélyen már akkor bennem volt, hogy ha a "feleség lét" ilyen - mint amit az Ős Anyáim megéltek - akkor én abból inkább nem kérek. 

És lám, itt újra visszaköszön, amit korábban már írtam (a Megérte? Feltétlenül! történetben )... nem tudom merre megyek... de visszafelé, hátra biztosan nem.

És még egy fontos kapcsolódás, ami gyönyörűen alátámasztja, hogy mennyire egy egység vagyunk, és a tudattalanban lévő tartalmak, módszertől függően ilyen vagy olyan módon megmutatkozva, de ugyanazok. A családállás módszere is megmutatta, hogy lakik bennem valaki aki azt mondja "... én nem titeket akarlak. Én már valami mást akarok, nem azt amit ti adni tudtok." Ő az én csodálatos szabad paripa énem, aki máskor, más terápiás közegben, más módon mutatta meg magát. 

Innen is látszik, - még akkor is ha sokszor nehéz ez  - én választottam azt már nagyon régen, hogy inkább leszek egyedül, mint egy méltatlan kapcsolatban. 

Hiszem azt, hogy amíg feloldatlanul átsző az Ős Anyáim szenvedésének energiája, addig "magamhoz hívja" mint egy láthatatlan rádió jel, mint egy láthatatlan feromon azokat a szenvedést okozókat, amilyenek az Ős Anyák társai voltak, akik nekem már inkább nem kellenek. Hiszem azt, ha áthangoljuk a láthatatlan rádió hívójeleket, "átillatozzuk" a láthatatlan feromonokat új illatokká, már más jelentkezők érkeznek, hiszen mi is más illatúak vagyunk már.  

Én ezt az áthangolást, ezt az átillatozást kaptam ettől a családállítástól. Köszönöm neked Hodos Enikő.  https://www.hodoseniko.com/