Betonba öntött léptek

"Ha nem mozdulsz, nem történhet baj." 
És akkor egy, rémült belső kis kőműves levonja a maga egyszerű következtetését:
"Akkor inkább öntsük betonba." 
Így lett a félelemből beton. A betonból mozdulatlanság. A mozdulatlanságból pedig egy olyan történet, amelyben, ha keressük, megérkezik a segítség.

Két hatalmas betontömb. Alul szélesebbek, felfelé pedig fokozatosan keskenyednek, szinte kúp alakúak. Egy ember lábai végződnek e beton tömbökben egészen térdig. És nem egyszerűen arról van szó, hogy a lábak bele vannak öntve a betonba, mintha maga a beton szivárgott volna fel a vérereken keresztül és már maguk az erek is kővé váltak volna.

Egy kis alak - akit még nem lehet tisztán látni - ő a ludas a dolgoban, ő keveri a betont.
Nem tudjuk ki ő, de egy dolog egészen biztos: rettenetesen fél. 
"Úristen… Úristen… mi lesz velünk?" 
Mintha ettől az egyetlen gondolattól próbálná megvédeni magát és minden mást is. Mert mit nem tud megtenni az, akinek a lábai betonba vannak öntve? Hát igen. Bizony. Nem tud mozdulni. 
Már látjuk azt is, hogy a mozdulás iránya egy férfi felé … Feléje tart. 
És ettől ez a kis Betonkeverő még jobban megijed:

"Úristen, mi lesz velünk, ha ebbe megint belekeveredünk?"

Így már érthetővé válik a beton. Nem azért készül, hogy ártson. Hanem azért, mert valaki annyira fél attól, ami történhet, hogy inkább mozdulatlanságot épít maga köré.

A mi kis betonkeverőnekt továbbra sem lehet tisztán látni, de azt igen hogy a női énrészeim egyszer csak elindulnak feléje. Körbefogják. Nem harcolnak vele. Nem büntetik. Egyszerűen odalépnek hozzá, megfogják a kezét, és azt mondják:

"Ezt most már hagyjad abba."

Majd szépen, lassan elvonszolják a betonkeverőtől. Már nincs egyedül. Minden fontos női rész mellette van.

Ott van a Vöröshajú Nő, az én tiszteletre méltó, tekintélyt parancsoló dominám.
Ott van a Sámánasszony.
Ott van az Idős anyóka a kis kerek szemüvegével a meseházból.
Ott van az a lány is, akit nem oly rég a barlangból mentettem ki.
És ott van Tündérlepke is, a kis fehér angyalruhájában.
Mindannyian körbefogják a kis Betonozót.

És nem azt mondják neki, hogy mit műveltél. Épp ellenkezőleg.
Azt mondják:
"Nem kell félned."
"Ne tarts ettől."
"Erősek vagyunk mi együtt."
"Mi meg tudjuk ezt oldani."
"Bármerre forduljon is ez az ügy, itt vagyunk veled, együtt megoldjuk."

És ez az odafordulás megváltoztat mindent. Mert amikor valaki azt látja, hogy a vele együtt lévő belső énrészek nem egymás ellen harcolnak, hanem végre hadrendbe állnak most épp őmellette, akkor abban ott a megnyugvás, a bizonyosság, a támogatás, hogy végre nem vagyok egyedül a bajban.

A félelem nem tűnik el teljesen, halványan megmarad, de már nincs vele egyedül. A mi kis kőművesünk ott áll a lányok körében, akik agyonszeretgetik.

Megjelennek a férfi részek is. Ők egyszerűen, szó nélkül munkához látnak.

Kalapácsot, ütvefúrót és mindenféle szerszámot vesznek elő, és elkezdik lebontani a hatalmas betontömböket. Nem kis tömbökről van szó. Óriásiak.
Olyan ez az egész, mintha egy hatalmas márványtömbből kellene kifaragni egy szobrot. Mint kis Michelangelok, türelmesen lefejtik róla a felesleges anyagot, amíg elő nem bukkan belőle az, ami mindig is ott volt.
Dolgoznak rajta. Nagyon dolgoznak. A beton lassan morzsalékokban válik le. Darabról darabra. Ütésről ütésre.
Aztán egyszer csak már nincs szükség a nagy szerszámokra. Előkerül a smirglipapír. Finoman csiszolják, fényesítik, szépítgetik. 

Mert nem elég kiszabadulni. Meg is kell gyógyulni, fel is kell fényesedni.

Szükség van arra, hogy az ember türelmesen visszataláljon ahhoz, aki valójában.

Minden énrész értünk van, még az is, aki időnként valami olyat tesz, amit rossznak látunk.
Mert a mélyén nem rosszakarat van. Lehet, hogy csak fél. Annyira fél, hogy inkább betont kever. Inkább mozdulatlanná tesz. Inkább megakadályozza a kapcsolódást, mert annak a kapcsolódásnak már a lehetőségétől is pánikban van. Valószínű valamikor úgy tanulta meg:

"Ha nem mozdulsz, nem történhet baj."

És akkor ez a kis, rémült belső kőműves levonja a maga egyszerű következtetését:

"Akkor inkább öntsük betonba."

Így lett a félelemből beton. A betonból mozdulatlanság. A mozdulatlanságból pedig egy olyan történet, amelyben, ha keressük, megérkezik a segítség.

Mert amikor minden belső rész helyet kap, amikor a női részek körbefogják azt, aki fél, a férfi részek pedig nekilátnak lebontani a falakat, lassan kiderül:

Nem az volt a baj, hogy valaki félt.

Csak túl sokáig próbálta egyedül megoldani.

És talán ez a legszebb része ennek a történetnek:

Nem kell egyetlen belső résznek sem egyedül megoldania mindent. Lehet félni. Lehet megállni. Lehet segítséget kérni. Lehet másik utat választani. És lehet lassan, türelmesen lebontani azt is, amit egykor azért építettünk, hogy megvédjen minket.

Talán nem is az az igazi kérdés, hogyan lehet soha többé nem félni.

Hanem az:

Mi történne, ha legközelebb a félelemben már nem kellene egyedül helytállni, mert a mieink mind velünk lennének. 

Évek óta dolgozom ezekkel a módszerekkel, de még ma is rácsodálkozom, és mindig meglepődöm, milyen elképesztő hatással vannak a fizikai testünre az érzelmi mintázatok, különösen pedig azok elakadásai.

Ezért azt tanácsolom, ne hagyjátok annyiban, ha egy megmagyarázhatatlan fizikai testi tünet megmutatja magat, fájdalom, kellemetlen érzet, szorítás, zsibbadás vagy bármilyen más formában. Keressétek, kutassátok, járjatok utána. Ha elég kitartóak vagytok, egyszer biztosan a nyomára bukkantok a hozzá kapcsolódó érzelmi mintázatnak és akkor az már oldható, rendezhető, kiegyenlíthető. A módszerekről bővebben a  Lélekmunka fejezetben olvashattok.