Érte mentem, hogy életre keltsem

Meg kellett őt találnom és visszahoznom az életbe, mert nélküle nem lehet teljes az életem. Gyakran hisszük, hogy a tapasztalt önismereti út megvéd minket a lélekvesztéstől, ám a fájdalomtól való szabadulás vágya néha drasztikus lépésekre kényszerít.

Ebben a gyógyító meditációban a bennem élő női aspektusok tagjai voltak az elsődleges jelen lévők, akik egy gyönyörű gömb alakú sátorban foglalták el helyüket a sátor fala mentén elhelyezett székeken. Sorra ott ültek a korábbról már ismert női részeim, Emília, Sámánasszony, Fekete Hajú Lány, Vörös Nő, de ott voltak az erőállataim is a székeken (bármilyen furcsán hangzik is, ott ültek szépen sorban ) a Farkas, a Delfin, egy szürke tollú madár, talán gém vagy daru, és Lari a macskám. Van néhány üres szék is. A kör közepén nincs semmi, olyan mintha a hely várna valakit. Az egész hely energiája megrendítő. Magasztos. Emelkedett. Könnyeket csal a szemembe, olyan fenséges.

A nap témája, hogy találjuk meg azt, aki még hiányzik az egyik székről. Tudom, hogy az a valaki, aki hiányzik, egy barlangban van. Elindultam érte. Ez egy sziklafalba vájt barlang, a barlang szája csalóka, mert messziről úgy tűnik, hogy könnyedén be lehet sétálni rajta, ám amikor közelebb érek, látom hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mert hason fekve kell bekúszni a barlang száján.

A Farkasom jelenik meg mellettem, ott sertepertél körülöttem.

Bebújok a barlangba, a farkas jön velem. Teljesen sötét van. Nem látok semmit, de nem kell fény, mert a farkas mutatja az utat. Megrendítő élmény, ahogy megy előttem és azt mondja, csak érintsd meg a testem és gyere utánam. Vezetlek. Négykézláb lehet csak menni, vaksötét van. A farkasra kell hagyatkoznom. Ahogy haladunk előre már tudom, hogy a barlang belsejében egy majdnem csontváz szerű lény van, érte jöttünk. Csak a csontjai vannak, se hús, se bőr, csak a csontok, mégis tudom, hogy létező, annak ellenére, hogy csontváz, mégsem halott. Tudom, ha kihozom és megmentem, akkor életre fog kelni. Hozzá vezetett a farkas. 

Találok a csontok mellett egy kendő félét, amibe össze lehet szedni ezeket a csontokat. Valahogyan ki kell őt hozni, de annyira csontváz, hogy egyesével lehet csak megfogni a csontokat és úgy kell összeszedegetni. A kendő, ami a segítségemre van olyan, mint egy gyolcs, de fényből van szőve. Tudom. Itt benn nem világít, de tudom, hogy fényből van. A fényre jutva kel majd életre … ő lesz a felélesztés eszköze.

Beteszem a csontokat, és a kendő két végét összekötöm, a másik kettőt pedig a nyakamba kötöm, úgy mint régen a batyut az asszonyok. Méltatlan lenne, ha csak úgy végighúznám a földön. Magamnak kell vinni, még a farkasnak sem adhatom oda. Ez az én feladatom, nekem kell őt cipelnem a hátamon. A farkas mutatja az utat, de ahogy kijjebb érünk, már feldereng a fény.

Ahogy kiérek, leterítem a gyolcsot a barlang szája elé és egyesével szép sorjában összerakom a csontvázat ember formára, majd betakargatom őt ezzel gyógyító lepellel.

A farkas és én elmegyünk füveket és virágokat szedni egy közeli rétre. Tudom, hogy a füvek és a virágok nem azért kellenek, hogy eltemessem őt és a sírjára tegyem, hanem azért mert amiket majd gyűjtünk gyógyítóak. Ezek fogják őt táplálni hogy életre keljen. A kezemben lévő kis kosár kibélelődött csillagokkal, amik olyanok, mint a kamilla virága. Ebbe a csillagágyba teszem majd bele a füveket és virágokat, és tudom hogy a csillagok felerősítik a gyógyító hatásukat. Míg gyűjtögetek a farkas végig ott jön velem. Kísér engem, a jobbomon.

Mikor visszaérkezem, kihajtogatom a gyolcsot, és titkon azt reméltem mire visszaérek újra ember lesz. De nem. Még mindig csontváz. Kellenek azok a füvek. Teljesen betakarom a füvekkel, szépen sorban alulról felfelé, majd ráteszem a virágokat, majd a kosár bélését alkotó csillagokat is, a gyolcsot pedig köré rendezem. Nem terítem vissza, a teste köré igazgatom. A farkas ott marad vigyáz rá, én pedig elmegyek és hozok rőzsét majd tüzet gyújtok. Ő ott fekszik a barlang szájánál, és azt nézegetem, hol is gyújtsam meg a tüzet. Végül négy tüzet gyújtok, a fejéhez, a lábához és a két oldalára is egyet-egyet. Most négy kis tűz van,  de még ezeket is összekötöm ágakkal és azt is meggyújtom, így végül egy tűzkör lesz. Minden módon körbeéri Őt a tűz. Mintha máglya lenne, de nem elhamvasztó tűz, hanem valami más. Valójában nem is tudom mit csinálok, csak teszem amit a tudattalanom feldob. (mint később kiderült, egy mágikus kört építettem) A gyolcs, a virágok, a fű, a tűz minden olyan mintha elhamvasztani akarnám, de pont nem, éppen hogy életre akarom kelteni… egy pillanatig sem merül fel bennem hogy eltemessem.

Végül gyümölcsöket rakok köréje, a tűz és ő közé. Átjárok a tűzön, bár fogalmam sincs hogyan,  mégis körbe veszem őt gyümölcsökkel és zöldségekkel. Táplálékul.

Leülök a barlang és ő közé, a farkas is odaül mellém… Kívülről nézem magam, olyan mintha imádkoznék. De nem imádkozom. Varázsigéket mondok, olyan mint egy ráolvasás.

Ahogy elkezdtem ezt a ráolvasást mindenki kijön a sátorból és odatelepszenek mellém. A Farkas, a Lari, a madár, a delfin, az összes női részem. Mindenki ott van a körben. Egészen megrendítő, a jelenlétük, az erejük. Mindenki leült. Csendben vannak. Figyelik ami történik, én pedig mondom a varázsigéket. Egy idő után mindannyian elalszunk. 

Reggel lett. A tűz elhamvadt. Mindenki ébredezik.

A kör közepén pedig ott ül egy lány. Igen egy lány. Fekete hajú, fehér ruhában. Olyan ő mint aki frissen született, úgy néz körül mint aki most érkezett meg egy új világba. Élettel teli, dús, friss, tiszta. Nagyon szép nőies, formás, kívánatos, magabiztos. Mint egy királynő. Frissen ébredve, mosolyogva, hálóingben.

Ő a nagybetűs NŐ.

Közelebb lépek hozzá, és a nyakamba borul. 

Köszöni. Köszöni szépen… hogy visszahoztam a halálból.

Ezért jött hát a farkas velem. Az övé a farkas… illetve a miénk… de hozzá tartozik, nem engem követett …. valójában elvezetett hozzá… már nem velem van, hanem vele, őmellette. A jobbján, ahol a helye van.

Ezt a női részt akkor választottam le magamról és hagytam a halálban, amikor néhány éve elveszítettem a szerelmem. Valószínű úgy érezhettem, úgy érezhettük, hogy nem lehet tovább ép ésszel úgy élni, hogy ennek a női résznek a mérhetetlen fájdalma velem van.

Hogy miért nagyon fontos mindez? … mert ez már akkor történt, amikor javában gyakorlott és tapasztalt voltam az önismereti úton, mégis, mindezek ellenére az önvédelem, a fájdalomtól való szabadulás vágya olyan erős volt, hogy el kellett magam zárni tőle és a fájdalmától a józan eszem megőrzése érdekében. Lehasítottam magamról és hagytam őt elpusztulni. Emlékszem abban az időben amikor ez történt meg is fogalmazódott bennem, hogy meghalt bennem a nő aki képes szeretni….. nem tudtam képes leszek-e még valaha a lelkemben nőnek lenni, megnyílni, kinyílni, kitenni magam annak a fájdalomnak amin akkor keresztül mentem.

Nem tudom pontosan megmondani, hogyan történik egy lélekrész leszakadása. Nem tudom, hogy én szakítom-e le és taszítom el azt a szenvedő valakit belőlem, akinek az a valami olyan nagyon fáj, azért hogy nekem könnyebb legyen nélküle. Vagy a szenvedő rész az, aki leszakad és eltávolodik tőlem, azt remélve, hogy ha nincs velem, akkor a fájdalom sem ismétlődik meg, és neki könnyebb lesz nélkülem. Most azt gondolom mindegy is miért ment el, a lényeg, hogy nincs velem. Azt gondolom, a leszakadást talán nem is tudjuk megelőzni, de ha már megtörtént és ráeszmélünk, hogy valaki elveszett, akkor érdemes lehet a keresésére indulni.

Meg kellett őt találnom és vissza kellett hoznom az életbe, mert nélküle nem lehet teljes az életem.

Fontos, hogy megtaláljuk, visszahozzuk, és újra eggyé váljunk, leszakad, lehasadt részeinkkel, mert nélkülük mi magunk sem lehetünk kerek egészek. Minden hozzánk tartozóra szükségünk van ahhoz, hogy újra a valódi önmagunk lehessünk.

Ehhez a témához kapcsolódóan ajánlom a figyelmetekbe Sandra Ingerman Lélekvisszahívás c. könyvét és a Beszéljünk egy kicsit a lélekvesztésről, vagy a leszakadt énrészekről című írásomat és gondolataimat. 

Talán emlékeztek a Totemállattal kapcsolatos írásomra, ahol arról írtam, hogy sokáig nem tudtam, hogyan segít minket a totemállatunk. Hát így (is). Ahogy ez a farkas segítette ezt a megfeszített munkát, amin keresztül ő is visszakapta azt a részemet, aki igazán hozzá tartozik.

Felétlenül meg kell említenem nektek egy másik kapcsolódást, amit érdemes lehet elolvasnotok. Clarissa Pinkola Estés Farksokkal futó asszonyok című könyvének A Csontváz Asszony: Szembesülés a szerelem Élet/Halál/Élet természetével fejezete. Ajánlom figyelmetekbe.

Ez az imagináció teli van szebbnél szebb szimbólumokkal, amire utólag láttam rá. Csupa-csupa varázslat. A barlang, a csontváz, a gyolcs, a gyógyító füvek és virágok, a csillagvirágok, a boszorkány kör, a varázsigék, a ráolvasás, az újjászületés, a totemállat segítsége.

Szimbólumok mögötti tartalom

Barlangba kúszás és vaksötét: A traumához (a szerelmem elvesztésének eltemetett fájdalma) nem lehet emelt fővel besétálni. Le kell térdelni, fejet kell hajtani a fájdalom előtt, és lemenni a legmélyebb sötétségbe.

Fényből szőtt gyolcs: Lelki tisztaság, újjászületés szimbóluma. 

Méltósággal viszem a saját hátamon – felvállaltam, ez én történetem, nekem kell a megmentést is megtennem.

Négy tűzből font kör és a csillagok: Klasszikus alkímia. A tűz itt nem pusztít, hanem transzformál (átalakít). Pajzsként, védelemként működik, kizárja a zavaró tényezőket, magában tartja a transzformáló energiát, átmeneti tér a fizikai világ és az istenek, szellemek, felsőbb én síkja között. A csillagok és gyógynövények az univerzális és a földi gyógyító energiák egyesítését jelentik.

Fehér ruhás lány és a farkas: Tiszta, sebzetlen női esszencia született újjá. A vad, védelmező ösztönerő (a Farkas) a szerelmet megélni tudó szenvedélyes nőhöz tartozik, aki most már szabad, így az ösztönerő is a helyére kerülhetett.