Nem kitörölni, a helyére tenni - egy faágacska története

Van úgy, hogy a test mesélni kezd. Nem hangosan. Nem szavakkal. Hanem egy érzéssel, egy fájdalommal, egy szorítással, aminek nem mindig könnyű megtalálni a magyarázatát.

Ebben a történetben a mellkasomban jelentkező tünet egészen olyan volt, mint az angina pectoris: szorító, nyomó érzés a szegycsont mögött, amely fizikai terhelés hatására jelentkezett. Rémületes érzés, ami arra sarkallt hogy szív koszorúér CT vizsgálatra menjek, aminek az eredménye "persze" negatív lett. Nulla lerakódás, nulla kockázat.  Így hát a figyelmem ismét befelé fordult.

Mintha egy világos babakék lufi lenne a mellkasomban, ami megtelik levegővel, emelkedik és süllyed. Ennek a lufinak a felületére ráragadt egy kb. tíz centis ujjnyi vastag faágacska úgy, hogy benyomódik a lufi felületébe, és képez ott egy kis vájatot, abban fekszik. De nem egyszerűen hozzáért a lufihoz. Bele van ragadva. Mintha beépült volna a lufi szerkezetébe.

Ahogy figyelem ezt az ágacskát, már tudom, hogy az én gyönyörű tölgyfámból hiányzik, aminek egykor egy villám elvitte a felét. A gallyacska pedig éppen arról az oldalról származik, amit a villám sújtott. A pusztítás helyéről. A sérült részről. És valahogy ez a letört darabka beleragadt az én babakék lufimba, most pedig akadályt képez annak szabad áramlásában.

Azt már látom, nem lehet csak úgy egyszerűen letépni, mert akkor a lufi kipukkadna. Oldószerrel sem lehet megszüntetni a tapadást, mert attól is kipukkadna. Valami más megoldást kell keresnem.

Ha belépek a lufi belsejébe, akkor látom, hogy a fadarab nem egyszerűen a felszínen tapadt hozzá a lufihoz, hanem bele van ékelődve, beépült a szerkezetébe.

Úgy látom talán jó megoldás lesz, ha egy kis melegséget teremtek a lufi belső "légkörében" és ettől valahogy ez az erős összeszorultság oldódik és már elválasztható lesz egymástól a két anyag. Előbb fel kell olvasztani. Nem erővel kell kitépni. Nem szabad felszakítani azt, ami körülveszi. Belülről kell meleget vinni oda, ahol a két dolog szinte összefagyott. Hőmérséklet-különbséget kell teremteni.

És amikor ez megtörtént, a fadarab egyszer csak ki tudott jönni. A lufi pedig kikerekedett. Mintha az a hely, ahová eddig az a faágacska be volt szorulva, végre újra megtelhetett volna élettel, és visszanyerhette volna eredeti formáját.

Figyelem a faágacskát. Szegénykém ott lebeg a semmiben, kicsit elveszetten, mintha ő maga sem tudná, mi is legyen most vele. Többé már nem tartozik oda ahová beszorult.

Keresgéltem hol lehet az ő helye, de azt világosan láttam, hogy nem lehet csak úgy elültetni a földbe, mert ott elpusztulna. Nem új fává kell válnia.

Vissza kell kerülnie oda, ahonnan egykor letört.

A tölgyfa ahonnan származott, időközben begyógyult. Az épen maradt bal oldala még mindig szép terebélyes, a villám szakította sérült jobb oldala is begyógyult már és egyetlen szép nagy főág nőtt ki ezen a csupasz oldalon. Azt mutatja a fa, hogy ide az új főághoz kerülhet vissza a letört ágacska.

A fa oltásához hasonlóan először egy kis, éles metszést kell ejteni a fa ágán, a kis ágacskát is be kell metszeni, majd a két megsebzett részt egymáshoz kellett illeszteni.

Ám a gyógyuláshoz nem elég az, hogy egyszerűen összeérjenek. Gyógyító növényekre is szükség van és megjelentek a már ismert csillagvirágok. Azok a különös csillagvirágok, amik egy régi történetben már előbukkantak mint az életre keltés segítői. Most is itt vannak és betakargatom velük a sebzett részeket. Segítik az összekapcsolódást, a gyógyulást. Melléjük kerül néhány szál gyógyfű és harmatcseppek, hogy megindítsák a keringést, az áramlást, hogy a régi és az új ne két különálló rész maradjon, hanem lassan újra együtt kezdjen élni. Belibegett egy gézdarab is, hogy segítse, összefogja és védje ezt a gyógyulást.

Amikor minden a helyére került, valami egészen apró, mégis csodálatos dolog történt.

A kis ágacska végén kipattant egy levélke. Csak egyetlen apró levél. De ez az egyetlen levél már azt jelezte, hogy az élet visszatért.

Ha visszanézek a mellkasomra, ott már csak egy emléknyom maradt, egy hologram, egy finom lenyomat arról, amin egykor keresztül kellett menni. Arról a pusztításról, ami egykoron megtörtént. Ez az emléknyom már nem azért maradt meg, hogy fájdalmat okozzon, hanem azért, hogy emlékeztessen:

Mindaz, amin valaha keresztülmentem, része lett annak, akivé váltam.

Az én egykori gyönyörű kerek tölgyfám nem úgy kelt újra életre ahogy valaha volt, nem tűnt el róla a villám pusztítás nyoma, de begyógyult és mementóként hordja magán múltja emlékeit.  

Talán az életben is valami hasonló történik. Nem minden sebet kell eltüntetni. Nem minden emléket kell kitörölni. Nem kell úgy tenni, mintha a vihar soha nem történt volna meg.

Elég lehet, ha az ember megtalálja annak a helyét önmagában.

Akár egyetlen apró levél formájában egy villám sújtotta tölgyfa új ágán. Mert néha nem az a legnagyobb csoda, hogy valakit nem tör meg a vihar. Hanem az, hogy a vihar után is képes újra levelet bontani.

Ui: Több hét telt el azóta, hogy ezt a transzformáló meditációt elvégeztük. Néha-néha még érzem, hogy befeszül az ágacska helye a mellkasomon. De sokkal halványabban és sokkal ritkábban.

Saját tapasztalatom az, hogy az ilyen transzformációs meditáció hatása négy-hat hét eltelte után kezd el nálam megmutatkozni. Nem nagy csinnadrattával, pezsgő pukkanással, hanem szépen csendben egyszer csak azt veszem észre, hogy már nincs. 

Az alábbi rövid összegzés azt mutatja meg milyen spirituális és misztikus szimbólumok voltak a meditációban ( ezen én magam is mindig megdöbbenek, mert a meditáció alatt, csak jönnek és áramlanak a belső képek, amiknek teret adok bármily esztelennek is tünnek sokszor )

Transzformációs alkímia - spirituális és misztikus szimbolumok (Az egyetemes rend)

• A Tölgyfa (Az Axis Mundi / Világfa): A tölgy az egyik legerősebb spirituális szimbólum. Erőt, bölcsességet, kitartást és az ősök tudását jelképezi. A belső tölgya a Felsőbb Énem (Self), az az egyetemes struktúrám, ami a viharok ellenére is képes növekedni.
• A Villámcsapás: A misztikában a villám a hirtelen sorscsapás, a beavatás vagy az isteni beavatkozás (Katarzis) szimbóluma. Valami, ami kontrollálhatatlanul jön, pusztít, de egyben át is alakít (a Tarot-ban a Torony lapja). A fa kettéhasadása a lélek meghasadását jelzi egy trauma hatására.
• Az Oltás (A letört ág visszahelyezése): Ez a lélekrészek visszahívásának (Soul Retrieval) sámáni rítusa. Spirituális szempontból a trauma pillanatában a lélek egy darabja leszakad (itt a mellkasba szorult ág formájában), és ott ragad a múltban. A meditáció során ezt a csellengő, elveszett lélekrészt találtam meg, tisztítottam meg, és oltottam vissza a jelenlegi énembe.
• A Csillagvirágok és a harmatcseppek: A csillag a kozmikus rend és az isteni vezettetés szimbóluma. A csillagvirágok a földre szállt szakrális gyógyító energiák. A harmatcsepp az alkímiában az életelixír, a tiszta égi energia, amely megindítja a spirituális keringést (Prána/Csi áramlása).
• Az egyetlen apró levélke: A feltámadás és az újjászületés univerzális szimbóluma. Azt mutatja, hogy a makrokozmosz (a fa) befogadta a mikrokozmoszt (az ágat), és az isteni szikra (az élet) újra fellángolt benne.