Nem kitörölni, a helyére tenni - egy faágacska története

Van úgy, hogy a test mesélni kezd. Nem hangosan. Nem szavakkal. Hanem egy érzéssel, egy fájdalommal, egy szorítással, aminek nem mindig könnyű megtalálni a magyarázatát.

Ebben a történetben a mellkasomban jelentkező tünet egészen olyan volt, mint az angina pectoris: szorító, nyomó érzés a szegycsont mögött, amely fizikai terhelés hatására jelentkezett. Rémületes érzés, ami arra sarkallt hogy szív koszorúér CT vizsgálatra menjek, aminek az eredménye "persze" negatív lett. Nulla lerakódás, nulla kockázat.  Így hát a figyelmem ismét befelé fordult.

Mintha egy világos babakék lufi lenne a mellkasomban, ami megtelik levegővel, emelkedik és süllyed. Ennek a lufinak a felületére ráragadt egy kb. tíz centis ujjnyi vastag faágacska úgy, benyomódik a lufi felületébe, és képez ott egy kis vájatot, abban fekszik. De nem egyszerűen hozzáért a lufihoz. Bele van ragadva. Mintha beépült volna a lufi szerkezetébe.

Ahogy figyelem ezt az ágacskát, már tudom, hogy az én gyönyörű tölgyfámból hiányzik, aminek egykor egy villám elvitte a felét. A gallyacska pedig éppen arról az oldalról származik, amit a villám sújtott. A pusztítás helyéről. A sérült részről. És valahogy ez a letört darabka beleragadt az én babakék lufimba, most pedig akadályt képez annak szabad áramlásában.

Azt már látom, nem lehet csak úgy egyszerűen letépni, mert akkor a lufi kipukkadna. Oldószerrel sem lehet megszüntetni a tapadást, mert attól is kipukkadna. Valami más megoldást kell keresnem.

Ha belépek a lufi belsejébe, akkor látom, hogy a fadarab nem egyszerűen a felszínen tapadt hozzá a lufihoz, hanem bele van ékelődve, beépült a szerkezetébe.

Úgy látom talán jó megoldás lesz, ha egy kis melegséget teremtek a lufi belső "légkörében" és ettől valahogy ez az erős összeszorultság oldódik és már elválasztható lesz egymástól a két anyag. Előbb fel kell olvasztani. Nem erővel kell kitépni. Nem szabad felszakítani azt, ami körülveszi. Belülről kell meleget vinni oda, ahol a két dolog szinte összefagyott. Hőmérséklet-különbséget kell teremteni.

És amikor ez megtörtént, a fadarab egyszer csak ki tudott jönni. A lufi pedig kikerekedett. Mintha az a hely, ahová eddig az a faágacska be volt szorulva, végre újra megtelhetett volna élettel, és visszanyerhette volna eredeti formáját.

Figyelem a faágacskát. Szegénykém ott lebeg a semmiben, kicsit elveszetten, mintha ő maga sem tudná, mi is legyen most vele. Többé már nem tartozik oda ahová beszorult.

Keresgéltem hol lehet az ő helye, de azt világosan láttam, hogy nem lehet csak úgy elültetni a földbe, mert ott elpusztulna. Nem új fává kell válnia.

Vissza kell kerülnie oda, ahonnan egykor letört.

A tölgyfa ahonnan származott, időközben begyógyult. Az épen maradt bal oldala még mindig szép terebélyes, a villám szakította sérült jobb oldala is begyógyult már, egyetlen szép nagy főág nőtt ki ezen a csupasz oldalon. Azt mutatja a fa, hogy ide az új főághoz kerülhet vissza a letört ágacska.

A fa oltásához hasonlóan először egy kis, éles metszést kell ejteni a fa ágán, a kis ágacskát is be kell metszeni, majd a két megsebzett részt egymáshoz kellett illeszteni.

Ám a gyógyuláshoz nem elég az, hogy egyszerűen összeérjenek. Gyógyító növényekre is szükség van és megjelentek az ismert csillagvirágok. Azok a különös csillagvirágok, amik egy régi történetben már előbukkantak mint az életre keltés segítői. Most is itt vannak és betakargatom velük a sebzett részeket. Segítik az összekapcsolódást, a gyógyulást. Melléjük kerül néhány szál gyógyfű és harmatcseppek, hogy megindítsák a keringést, az áramlást, hogy a régi és az új ne két különálló rész maradjon, hanem lassan újra együtt kezdjen élni. Belibegett egy gézdarab is, hogy segítse, összefogja és védje ezt a gyógyulást.

Amikor minden a helyére került, valami egészen apró, mégis csodálatos dolog történt.

A kis ágacska végén kipattant egy levélke. Csak egyetlen apró levél. De ez az egyetlen levél már azt jelezte, hogy az élet visszatért.

Ha visszanézek a mellkasomra, ott már csak egy emléknyom maradt, egy hologram, egy finom lenyomat arról, amin egykor keresztül kellett menni. Arról a pusztításról, ami egykor megtörtént. Ez az emléknyom már nem azért maradt meg, hogy fájdalmat okozzon, hanem azért, hogy emlékeztessen:

Mindaz, amin valaki keresztülmentem, része lett annak, akivé váltam.

Az én gyönyörű tölgyfám nem úgy lett egész, hogy eltűnt róla a villám nyoma, hanem úgy, hogy a története beépült abba, amivé később vált.

Talán az életben is valami hasonló történik. Nem minden sebet kell eltüntetni. Nem minden emléket kell kitörölni. Nem kell úgy tenni, mintha a vihar soha nem történt volna meg.

Elég lehet, ha az ember megtalálja annak a helyét önmagában.

Akár egyetlen apró levél formájában egy villám sújtotta tölgyfa új ágán. Mert néha nem az a legnagyobb csoda, hogy valakit nem tör meg a vihar. Hanem az, hogy a vihar után is képes újra levelet bontani.

Ui: Több hét telt el azóta, hogy ezt a transzformáló meditációt elvégeztük. Néha-néha még érzem, hogy befeszül az ágacska helye a mellkasomon. De sokkal halványabban és sokkal ritkábban.

Saját tapasztalatom az, hogy az ilyen transzformációs meditáció hatása négy-hat hét eltelte után kezd el nálam megmutatkozni. Nem nagy csinnadrattával, pezsgő pukkanással, hanem szépen csendben egyszer csak azt veszem észre, hogy már nincs. 

Az alábbi rövid összegzés - amit bevallom az AI segítségével készítettem - azt mutatja meg milyen spirituális és misztikus szimbólumok voltak a meditációmban ( ezen én magam is mindig megdöbbenek, mert a meditáció alatt, csak jönnek és áramlanak a belső képek, amiknek teret adok bármily esztelennek is tünnek sokszor )

Transzformációs alkímia - spirituális és misztikus szimbolumok (Az egyetemes rend)

• A Tölgyfa (Az Axis Mundi / Világfa): A tölgy az egyik legerősebb spirituális szimbólum. Erőt, bölcsességet, kitartást és az ősök tudását jelképezi. A belső tölgya a Felsőbb Énem (Self), az az egyetemes struktúrám, ami a viharok ellenére is képes növekedni.
• A Villámcsapás: A misztikában a villám a hirtelen sorscsapás, a beavatás vagy az isteni beavatkozás (Katarzis) szimbóluma. Valami, ami kontrollálhatatlanul jön, pusztít, de egyben át is alakít (a Tarot-ban a Torony lapja). A fa kettéhasadása a lélek meghasadását jelzi egy trauma hatására.
• Az Oltás (A letört ág visszahelyezése): Ez a lélekrészek visszahívásának (Soul Retrieval) sámáni rítusa. Spirituális szempontból a trauma pillanatában a lélek egy darabja leszakad (itt a mellkasba szorult ág formájában), és ott ragad a múltban. A meditáció során ezt a csellengő, elveszett lélekrészt találtam meg, tisztítottam meg, és oltottam vissza a jelenlegi énembe.
• A Csillagvirágok és a harmatcseppek: A csillag a kozmikus rend és az isteni vezettetés szimbóluma. A csillagvirágok a földre szállt szakrális gyógyító energiák. A harmatcsepp az alkímiában az életelixír, a tiszta égi energia, amely megindítja a spirituális keringést (Prána/Csi áramlása).
• Az egyetlen apró levélke: A feltámadás és az újjászületés univerzális szimbóluma. Azt mutatja, hogy a makrokozmosz (a fa) befogadta a mikrokozmoszt (az ágat), és az isteni szikra (az élet) újra fellángolt benne.